54
pekkel összevarrt karú moto-
rosok között, akikről senki se
hinné, hogy így veszik a lapot,
áll ott a lány, van vagy húsz-
éves, és hegedül, na az az a pil-
lanat, amikor a maradék szo-
morúság kikúszik a küszöb
alatt, mert bent nem fér el.
Közben zenél-
nek egy kicsit írül,
ugyanilyen ter-
mészetesen, aztán
behoznak vala-
mit a rég hallott
Kextől, és hirtelen
valahogy
ezer
kilencszáznyolc
vanvalahány lesz,
legalábbis vala-
hogy pont ilyen-
nek képzeli az, aki
nem élte meg, külvárosban, alig
pár ember előtt, klubhangulat-
ban, csak a hangzásért, csak a
pillanatért, csak a rakenrollért
– csak úgy zenélnek.
Aztán
előveszik
Jimi
Hendrixet. Nem a tribute-
hangulatot. Nem a hamis
nosztalgiát. Nem a retrót.
Magát Hendrixet. A Hendrix
hangzást. Pest ilyenkor elvisel-
hető. Másnapig.
***
Ezek után hogyan lettünk „lagzi
zenekar”, azt is szívesen elme-
Dirty all down
The Auld Triangle
