53
Dióhéjban
N
éha meghal a város
péntek este. Olyan-
kor nincsen semmi,
csak az örökké utolsó met-
rók kehes fékcsikorgása és
alagútdübörgése, a rezzenet-
len arcok mögé zárt magány,
a megunt, langyos sörbe per-
metező hideg eső a klubtera-
szon, meg a betonba csukott
hétvége ígérete. Pest ilyenkor
elviselhetetlen. Az ilyen pén-
tek estéken külvárosi rock
kocsmákba húzódni jó, mint,
ahogy a sarokba, és hagyni a
szomorúságot lenni, csorog-
jon, ahogy a júliusi eső vagy a
Tarr Béla filmzenék.
Csak épp az óbudai
Geronimo aznap, mintha
nem is ebben a városban kel-
lene lennie neki, sehogy sem
bírt szomorú lenni. Az Irma
miatt. Az Irma egy olyan
zenekar, amilyen gyakorla-
tilag nem is létezhetne, ha
valaki azt meséli, hogy van
egy együttes, amely egy fuvo-
lás és egy hegedűs lánnyal, egy
dobossal és néhány gitárossal,
meg egy állat hangú énekessel
egyszerre játszik klasszikus
zenét, ír népzenét, Kex- és
Európa Kiadó számokat, vala-
mint Jimi Hendrixet, akkor az
legalább is gyanús. Eleve gya-
nús az összes tribute-zenekar,
egy ilyen repertoár, olyan,
mint a gulyásleves mézzel és
tejszínhabbal, vagyis emészt-
hetetlen. Csak éppen élőben
mégsem az.
Valahogy úgy csinálják,
hogy ez az egész lehetet-
lenség lehetővé válik, és a
hegedű hangja csöndet vág a
halálfejekkel, indiánfejekkel
és különféle titokzatos jelké-
Gulyásleves mézzel
Irma zenekar
Irma zenekar
