29
Dió könyv
mennydörgés hallatszott és az izzó
hömpölygésbõl idõnként vélni lehetett
egy óriási lovas alakját.
A felhõ megállt a tisztás felett, az
emberek hunyorogva, kezüket szemük
elé tartva, egy hatalmas lovas vitézt
láttak a fejük felett, már amennyit látni
lehetett a nagy izzástól. Egy hatalmas
mennydörgésbõl hang szólt az emberek
felé.
1
Miért hívtatok, mit akartok tõlem?
1
Ments meg minket a sárkánytól,
megette már az összes szivárványunkat
az égrõl, már csak egy maradt! Ha azt is
megeszi, eltûnik a világ színe!
1
Uram a kardod készen van – mondta
a kovács. – Közülünk senki sem tudja
fölemelni. Csak benned bízunk!
1
Legyen hát! – dörögte az égi hang.
Kinyújtotta felhõben gomolygó karját
és a hatalmas izzó vaskard, mint tollpihe,
felemelkedett az üllõrõl, könnyedén
felszállt a felhõbe és a mennyei vitéz erõs
markában megállt.
A következõ pillanatban az ég másik
oldalán egy fekete felhõ közeledett,
fuvallata jeges szelet küldött maga elõtt.
Az emberek félve fogódzkodtak össze,
fülüket is befogták a sárkány sívító hangját
hallva.
1
Eljöttem a jussomért, nem tudom te
ki vagy, de ne álld utamat! A szivárványért
jöttem! Ha nem térsz ki elõlem, téged
is felfallak! – és négy ijesztõ sárkányfej
került elõ a fekete felleg gomolygásából.
Ekkor hatalmas mennydörgés és
villámlások közepette Szent Mihály
megsuhintotta tüzes kardját és egy
csapással levágta a sárkány három fejét.
Iszonyú szürke lé folyt a három nyakból.
Az egy fennmaradt fejen most már ijedt
szemek villogtak. Szent Mihály dörgõ
hangon megszólalt:
1
Meghagyom életed, de csak egy
feltétellel, kotródj vissza a sötétség
birodalmába, ne háborgasd az embereket
többé, hagyd meg nekik a szivárványukat.
Hord el magad, ha kedves az életed!
A fekete felhõ a következõ pillanatban,
hirtelen megfordult és sivítva tûnt el az
emberek szeme elõl. Az arany és tüzes
színekben pompázó felhõ, mennydörgések
és villámlások közepette szintén eltûnt.
Ott álltak a mezõn az emberek, ijedten,
dermedten, és egyszer csak a fejük felett
egy gyönyörû szivárvány húzódott. A
néma csendet egy pacsirta hangja törte
meg, dalával üdvözölte a szép szivárványt.
Az emberek boldogan hazaballagtak és
a mai napig, ha szivárványt látnak, mindig
eszükbe jut az óriási küzdelem. Aztán
évente egyszer, hajnalban kimennek a falu
melletti tisztásra, ahol a csata volt, ott
várják a napfelkeltét, mert a felkelõ Nap
fénye olyanná festi az eget, mint amikor
Szent Mihály érkezett.
A gyerekek papírsárkányokat eregetnek
és próbálják egy vékony zsinegen zablán
tartani a szélben zörgõ kis fenevadaikat.
A Nap pedig ezen a reggelen is
felkel, és ha netán esõfelhõk borítják
az eget, igyekszik odavarázsolni egy
szivárványt. Azóta a világon mindig van
valahol egy szivárvány…
�
