Szülőkkel való munka az óvodában

Szülőkkel való munka az óvodában
„Ti, a Lélek-tudás követői,
Fogadjátok be Mihály Bölcsességét,
Törekedjetek arra, hogy a Szeretet Szavát,
a Világok akaratát,
Lelketek szomjasan, tevékenyen akarja!”

(Rudolf Steiner 1924)

A tavalyi tanév nehéz, konfliktusokkal teli esztendő volt az óvodánkban. Konfliktus konfliktust követett.

A szervezetfejlesztők bölcsen azt szokták erre mondani, hogy „De jó!”, ebben van a fejlődés! Megélni azonban nagyon fájdalmas volt. A fejemmel persze ismertem a szervezetfejlesztők bölcsességét, de a szívem nem vette ezt tudomásul. S amikor nehézségünk van, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, mennyi minden jó is történt, történik velünk. Így voltam ezzel én is. Az óvodánkban már évekkel korábban alakult egy kis kör, akikkel közösen meditáltunk, imádkoztunk, önismereti gyakorlatokat végeztünk, s nagyon szép, valódi emberi Kapcsolatok alakultak, amelyről a nehézségek idején szinte teljesen el is feledkeztem.

A gyerekekkel kapcsolatosan azt már évek óta láttuk, hogy változnak a szükségleteik. Míg korábban a finom mozgások fejlesztésén volt a hangsúly, addig mostanra legalább ugyanilyen – vagy még nagyobb -, szerepet kapott óvodánkban a nagymozgások fejlesztése. Keveset gyalogolnak, futnak, másznak fára, ugrálnak a mai gyerekek, s egyre kevesebb időt töltenek a természetben, szabadon kapcsolódva az elemekhez, az elementáris lényekhez. Az értelmes munkatevékenység is létszükséglet a számukra! Rátekintve a csoportunkra először hitetlenkedve láttuk, hogy minden egyes kisgyerek, úgynevezett „különleges gyermek”, akiket neveznek csillaggyerekeknek, indigó gyerekeknek, túlérzékeny, ápoló, úttörő lelkeknek, vagy éppen más megközelítésben, hiperaktív, figyelemzavaros gyermekeknek. Henning Köhler rendszerébe név szerint be lehetett sorolni a gyermekeinket. „Minden időben úgy volt, hogy a felnövekvő generációk bizonyos gyógyító impulzusokat akartak bevinni a világtörténésbe, és ezáltal mintegy láthatatlan szállal voltak összekötve, ugyanakkor ellenerők léptek a színre, hogy mindent a szakadékba rántsanak. Érdekes téma a történelmi ifjúságkutatás számára. Ma…úgy tűnik, hogy a gyerekek különösen sokat vállaltak magukra. Nagy tudati ugrást akarnak működésbe hozni, és eközben nem félnek a kockázattól. Másként, mint a 60-as vagy 70-es években, mikor az ifjúság gyakran lázadozott, most „földalatti” forradalom van folyamatban. Az „új gyerekek” mindenütt ott vannak.” (Henning Köhler 2001.)

A különleges gyerekek különleges figyelmet, valódi, ítéletmentes elfogadást igényelnek. S mivel ők a szüleiket választották itt a Földön, elsősorban tőlük várják ezt. Mindannyian szülők vagyunk, ebben a gyors tempójú, ingerdús korban. Tudjuk, hogy milyen egyszerű, de néha milyen nehéz is egyben figyelmet adnunk a Gyermekünknek pont akkor, amikor és amilyenre neki szüksége van. Mindezt egy nyár eleji napon megosztottuk a szülőkkel. Egyben szövetséget ajánlva egy komolyabb, mélyebb gyermek és önmegismerési munka létrejöttére.  Számomra felemelő és ünnepi volt az a hangulat.

Itt kezdett testet ölteni egy más minőségű pedagógiai munka. Mindehhez kellettek a meditációs estek, és az azt követő egyéni fejlődési utak, az év konfliktusai, felismerések, miszerint a régi formák nem minden esetben működnek a szülőkkel való kapcsolattartás terén. Óriási lett az igény a személyes beszélgetésekre, fogadóórákra.

Kellett hozzá az Utak a Minőséghez minőségbiztosítási eljárás, ahol olyan egyértelmű útmutatást kaptam, ami benne élt a lelkemben, de nem tudtam felszínre hozni, ilyen kristálytisztán megfogalmazni. Kulcsszavak fogalmazódtak meg számomra: a szülőkkel való egyenrangú partnerségi viszony, feladatközösség, tanuló közösség: az iskola/óvoda egy olyan hely, ahol mindannyian tanulók vagyunk (gyerekek, szülők, pedagógusok egyaránt), az önnevelés fontossága, az antropozófia nyílt felvállalása.

Kellett továbbá az a mentorképzés, amin évekkel ezelőtt még Annette Strotech vezetésével vettünk részt tizenketten az országból. ahol folyamatosan dolgoztunk „Az életrajz, mint vállalkozás” című írással. Nagyon magával ragadó volt számomra ez az – akkor még új -, munkastílus s abban reménykedtem, hogy tán egyszer a szülőkkel együtt is lehetne ezzel és így dolgozni. Az évek során itt-ott megpróbáltam bevinni az épp aktuális közösségembe, több-kevesebb sikerrel. A fenti impulzusok, a szülői akarat és vágy – és részemről, a Kőrösi Ákos csoportjában eltöltött két év, s Yehuda Tagar Pszichofonetikája is – szükséges volt ahhoz, hogy ősszel az óvodában létrejöhessen egy Pedagógiai és Önismereti Műhely.

Az volt, és az a célom, hogy minden szülő maga fedezze fel, tapasztalja meg, hogy mire van szüksége a Gyermekének! A legtöbbet a szülők tehetnek a Gyermekeikért. Ők ismerik legjobban, ők a kompetensek a nevelésükben. Hálásan fogadom, ha megtisztelnek azzal, hogy néhány évig társuk lehetek ebben, s szeretném nekik mindazt átadni, amit én tudok a gyerekekről, de nem csak általánosságban, hanem teljesen egyénileg is. Sokszor voltam már úgy az életemben, hogy gyakorta hallottam ezt, vagy azt a bölcsességet, de amíg az én lelkem nem érintődött meg, csak egy bölcsesség maradt, ami rajtam kívül létezett. A nevelés nem halott, hanem élő dolog! Állandóan változik, teljesen egyéni. Szeretet, figyelem, alázat és elfogadás nélkül nincs nevelés. De hogyan tudnám mindezt adni a Gyermekemnek, ha magamnak nem adom?! Szeretni, elfogadni, és figyelni Önmagunkra, nem is olyan könnyű. Komolyan veszem-e magam? Ha olyan gyermeket szeretnék nevelni, aki komolyan veszi, szereti magát, s figyel magára, akkor saját magamon kell kezdenem.

Ezek a gondolatok vezettek, majd így fogalmazódott meg a  szülők felé a műhelymunka célja: Önismereti munkán keresztül egy más minőségű nevelési hangulat megtalálása, kialakítása, erősítése.(Henning Köhler munkája, elméleti és gyakorlati útmutatásai alapján.) Ember – gyerek ismeret. Pedagógiai ismereteink elmélyítése elméletben és gyakorlatban. Érzékelésünk fejlesztése. Szociális képességeink felfedezése, fejlesztése, különös tekintettel az empátiára. Tíz alkalmat tűztünk ki, egyik alkalommal péntek délután, a következő alkalommal szombat délelőtt 2,5-3 óra időtartamban, s a jelentkezésnél feltétel volt, hogy a résztvevők vállalják, a folyamatos jelenlétet, mivel a 10 alkalom egymásra épül. További vállalás volt a pontos kezdés.

Az óvodánkba járó családok több mint fele kapcsolódott be ebbe a munkába. Számomra minden alkalom ünnep. Egy közös célért tenni és áldozatot hozni nagyon felemelő. Nagyon várok személy szerint mindenkit, s igyekszem valami finomságot is készíteni, hogy a lélek és a szellem mellett a testet is tápláljuk. Szép az a folyamat, ahogy egyre nagyobb köztünk a bizalom, ahogy felépült egy biztonságos tér, amelyben megengedjük, hogy bepillantsunk egymás lelkébe. Valódi, mély érdeklődéssel fordulunk egymáshoz, a Gyermekeinkhez, s a Waldorf pedagógiához.

Az első alkalommal megkerestük a Kérdésünket, ami igazán foglalkoztat minket. Nagyon átütő volt, amikor – még kissé bátortalanul – megosztottuk egymással. Mindegyikünk kérdése elsősorban önismereti kérdés volt. Megtapasztalhattuk a sokat emlegetett Steiner idézet valóságtartalmát, miszerint „Minden nevelés önnevelés.”

Próbálunk olyan – a mindennapi nevelésben használható gyakorlatokat – elsajátítani, ami nap, mint nap segítségünkre lehet. Az eddigi, talán legsikeresebb ilyen gyakorlat, az általunk „gombnyomogatós gyakorlatnak” elnevezett. Bizonyára fel tudunk idézni olyan helyzetet, amikor gyermekünk, hihetetlen érzékkel „benyomja a gombunkat”, s nem mindig olyan reakciót vált ki belőlünk, amit amúgy, normál esetben helyesnek ítélünk. Mit szeretne ilyenkor VALÓJÁBAN a gyermek, mi a tényleges szükséglete? S mi történik bennünk, amikor „benyomódik az a gomb”? Hány éves önmagunk felel a gyermekünknek? Milyen fájdalmak, meg nem kapott szükségletek, jelennek meg a reakcióinkban? Ezeket felismerve, gyógyítjuk gyermekünket és önmagunkat.

Végezetül álljon itt a résztvevőktől is néhány gondolat, élménybeszámoló.

Papp Komáromi Judit: „Csak azt adhatjuk át gyermekeinknek, ami bennünk van.” A gyereknevelésben számomra ez a legnagyobb felismerés. Amíg nincs az embernek gyereke gondolhat bármit, hogy mit ad majd tovább neki, mit és hogyan fog majd tenni, de rá kellett jönnöm, hogy az ember (legalább is én) nem tudja átugrani a saját árnyékát…hacsak tovább nem lép, s az árnyéka máshová nem vetül. S így tovább, tovább, előre. Rá kellett jönnöm továbbá arra is, hogy amíg ember vagyok, árnyékom is lesz. Ami valós tapasztalat azt már élem, meg tudom tenni, az már nem az árnyékom, az már én vagyok, tehát át is tudom adni.

A műhelymunka során végzett gyakorlatok, valamint a kiadott anyagok és az ott leírt gyakorlatok, segítenek önmagam jobb megismerésében, abban, hogy egyre több rejtett tudás valós tapasztalattá váljon. Miközben magunkról tanulunk, az új tudás birtokában már másként tudunk rátekinteni gyermekünkre, helyzeteinkre, konfliktusainkra.

Az önmagunk megismerésén túl, minden alkalommal tanulunk gyermekeinkről is. Az elmúlt alakalommal a 0-7 éves kor időszakának főbb elemeit tekintettük végig. Az így kapott információt, saját életünkbe valós tudássá alakíthatjuk, az önmegismerésben szerzett tapasztalat szűrőjén keresztül. Talán szemléletesebb, ha egy konkrét példát is mutatok: Alkalmunk volt tanulni a 12 szent éjszaka adta kegyelmi lehetőségről. A gyakorlatokat mindenki saját idejéhez, erejéhez mérten elvégezhette. Hitem és reményem szerint ez a belső munka kivetült a családom minden tagjára. A következő műhelymunka alatt átbeszéltük milyen tapaszoltatokat hozott számunkra ez a gyakorlatsor.”

Dógi Beáta: „A műhelymunka izgalmas! Segít megérteni miért is csinálják/csináljuk így vagy úgy a dolgokat az  óvodában és az iskolában. Segít az önismeret mezején, ahol együtt haladva közös élmények és felismerések visznek közelebb egymáshoz és önmagunkhoz is:-) Lehet jókat nevetni és beszélgetni. Segít jobban, illetve másképp látni a gyerekeket, és persze gyermekkori önmagunkat (ami gyógyítólag is hathat, ha a felismert dolgokat meg is tesszük).”

Brandt Melinda: „Nem egyedül vagyunk. Főleg, ha az embernek gyerekei vannak. És minél jobban ismeri magát az ember, annál könnyebb dolga lesz a környezetével is. A műhelymunka és az ott végzett gyakorlatok segítségével megismerem önmagamat, a reakcióim gyökerét és következményeit, és nem csak a gyereknevelés, de a mindennapi élet egyéb kérdéseire is sokkal hamarabb megtalálom a választ és a megoldást. Sokkal kevesebb frusztráció, küzdelem, értetlenség és kérdőjel, viszont annál több türelem, válasz és megoldás!”

Zsidai Judit: „A szülői műhely csoportfoglalkozásai segítenek abban, hogy jobban megismerjük gyermekeinket, önmagunkat és egymást. Ennek következtében pedig megváltozik – javul – a gyermekeinkhez, az önmagunkhoz és az egymáshoz – immár nemcsak a csoporton belüli egymáshoz, hanem a másokhoz – való viszonyunk minősége. Nagyon fontos, hogy mindez csoportban, azaz egymás segítségével történik. Így egy-egy gyakorlatnak nemcsak a gyakorlat tartalmában jelenik meg az üzenete, hanem az, ahogyan egymással végezzük, mintát adhat a másokkal való együttműködéshez is.”

Nagy Ágnes: „Első alkalommal egyszerűen azért mentem, hogy egy kicsit az óvodában lehessek. Ott, ahová nap, mint nap örömmel megy Vince, s ahol biztonságban tudom, amíg nem lehetek vele. Közelebb akartam kerülni az ovihoz. Aztán hamar rájöttem, hogy az emberekhez (az óvónőkhöz – Csillához és Zsuzsihoz és anyatársaimhoz) is közelebb kerülök, mert a Műhelymunka alkalmat teremtett egymás megismerésére. Eddig szinte idegenek voltunk egymás számára, mosolyogva köszöntöttük egymást, de aztán sietve továbbmentünk. Most – a Csilla által hozott izgalmas tematika és nagyon is komoly feladatoknak köszönhetően – sokat tanulok, magamról és a gyerekeimről, kapcsolataimról a világban, s közben megosztjuk egymással gondolatainkat, felismeréseinket, megnyílunk egymás előtt, őszinte érdeklődéssel hallgatjuk egymás történetét. Közösséggé válunk.”

Hálás vagyok, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak, s izgalommal várom, mit hoz a Jövő.

Szeretettel: Csilla

(a cikk a Dióhéj 2014 Gyertyaszentelő számában jelent meg, írta Gfellner Csilla)