Szabad vallás

A waldorf-iskolák tantervében az oktatás és nevelés alapjául szolgáló egységes és általános embertani alapokon nyugvó célok megvalósításához szorosan – de nem kötelezően – hozzátartozik a „szabad vallás” tantárgy is.

Korunk civilizációjában az egyéni individuális fejlődést hajszolva sorra tűnnek el a tájékozódási pontok, a belső tartást adó alapvető morális etalonok. Így felmerül a kérdés, hogy a valláson keresztül képesek lehetünk-e valamiféle hordozóerőt adni felnövekvő gyermekeinknek.

Észre kell vennünk, hogy ma nem adhatunk úgy etikai-vallási tanítást, hogy dogmákat közvetítünk bármilyen tanításon keresztül. Ehelyett meg kell tanulnunk kifejleszteni azt, ami isteni-szellemiként él az emberi lélekben, akkor fogjuk a gyermeket szabadon, megfelelő módon az ő saját hitvallásához vezetni. A vallástanítás lényege az, hogy az érzésnek megfelelőt, és nem a világnézetnek megfelelőt ápoljuk.

Rudolf Steiner így fogalmaz:

„El kell jutnunk ahhoz, hogy az érzésteli lelki élet három eleme, a hála, a szeretet és a kötelességérzés oda vezessen, hogy az etikai minőség a lélekből nőjön ki, ne pedig morális előírás legyen oda beoltva.”

Ezért – az életkori sajátosságokra építve – az a feladatunk, hogy úgy 10 éves korig egy általános istenképet erősítsünk a gyermekben. Ez az Atya szimbóluma. Ezt követi a 14. életévig tartó időszak, melyet a Fiú jelképez, mikor a népek, családok és sorskarakterek ragadják meg a lelkiséget. Így jutunk oda, hogy azután a 14. évtől a Szent Szellem (Szentlélek) vegye át az irányítást a belső igazság felfedezéséhez. Odáig kell eljutni a felső évfolyamokon, hogy a megfelelő autoritás-élmények nyomán az én legyen az, aki tudja, mi helyes, és mit kell tenni.

Jakob Streit szavaival:

„Minden igaz nevelés gyümölcse az élet iránti pozitivitás és a sors igenlése. A pozitivitás mindenek előtt abban mutatkozik meg, hogy a világ és az embertársak iránti érdeklődés állandó és éber marad. A sors igenlése viszont annyit jelent, hogy az ember életcélját ne külsőséges jólétben keresse, hanem újra meg újra erőre kapva az adott élethelyzetben kezdeményező képességet, iniciatívákat találjon magában.”

Csak így kapcsolódhat össze egyén és közösség, individuális és szociális a jövő nemzedékében.

(Bővebben erről lásd a Dióhéj 2007. Szent Mihály-napi számát)

Forgács Erzsébet