Price Márton ballagási beszéde

A világ egyre tágasabb.
Már játszanék, lebegnék,
már ujra tűz a nap,
már fényben ég a távol.

Kedves Tanáraink, Szüleink, Diáktársaim, Vendégeink!

Először, és mindenekelőtt köszönteni szeretném a jelenlévőket. Már amikor felkértek, tudtam, hogy Radnóti Miklós versének idézetét, mely szalagavatói meghívónkon is rajta volt, mindenképp bele szeretném szőni szavaim közé. Ám amikor a pontos idézetet kerestem, láttam csak, hogy valójában ez egy nyolcsoros vers középső négy sora, s a vers eleje az alábbi szavakkal kezdődik:

Talán ha gyermek lennék újra…

Ez a különös rejtély, hogy mindeddig rejtve maradt előlem (és talán az egész osztály elől ez a kezdő sor) bizonyosan nem lehet véletlen. Hiszen ennél találóbban ki sem tudtam volna fejezni mindazt az érzést, mely így az érettségi hajrában megfogalmazódott bennem. De pont ez által, pont az érettség és gyermeki lét határának ily markáns határvonalát jelentő ballagással, a középiskolai tanulmányok befejezésével, azokból való vizsgázás, „érettségizés”, által nyertek különös értelmet, új jelentést Radnóti sorai.

De tovább megy a vers, és az ezután következő sor, úgy érzem, mindenképp tanárainkhoz szól:

A világ egyre tágasabb.

Ez, a világ tágasabbá tétele, horizonjaink, tudásunk tágítása elévülhetetlen érdeme szeretett tanárainknak. Azt hiszem, a szeretett szó méltóképp kifejezi mindazt az érzést, mely bennünk ezek alatt az évek alatt felgyülemlett, közöttünk megfogalmazódott. Amit itt, ezen intézmény falai között kaptunk tőletek, teljesen átvarázsolt minket, s nem csak a termeink fala lett napsárga vagy türkizkék attól függően, hogy mily „fejlődési korszakunkban voltunk” (Katrin szerint:) hanem bizony elménk belső síkjai is kiszíneződtek.

Kedves Szaktanáraink!

Köszönöm nektek, az egész osztály nevében, mindazt amit nekünk adtatok. De minthogy lehetetlenség lenne felsorolni egyenként irodalom, történelem, matematika, vagy természettudományos és művészeti téren nyújtott segítségeiteket, ezért inkább csak egy egyszerű mondattal fejezném ki magam, mindenki nevében: Köszönjük nektek a JÖVŐNKET. Ennél nagyobb ajándék nincs, s nem is adhatja meg egy korunkbeli fiatalnak senki más. Sokunk életpályája személyes inspirációk, egyszerű, órán szerzett benyomások alapján dőlt, vagy éppen dől el most is, és ennél csodálatosabbat én, személy szerint – elképzelni sem tudok.

Kedves Katrin!

Máig emlékszem a napra, amikor egy hosszú nyár vívódásai, tépelődése után, nappalinkban ülve, el mertem neked mondani, hogy én bizony ebbe az osztályba szeretnék – újra – járni. Emlékszem mindarra a (javamat szolgáló) kritériumra is, mely feltétele volt visszajövetelemnek, de még jobban emlékszem, amikor azt mondtad „30 egy osztály maximális létszáma, és mi 29-en vagyunk, mert valahol mélyen mindig is sejtettem, hogy vissza fogsz jönni”. Azt hiszem, mindannyiónknak van ilyen élménye veled kapcsolatban, mindannyian vissza tudunk emlékezni egy olyan pillanatra, amikor valami olyat tettél, mondtál vagy segítettél, amit senki más nem tudott volna megtenni, és talán szüleinken kívül senki más nem is ismert volna minket annyira, hogy megtegye – ott voltak az iránytadó, szigorú kritériumok is mindvégig, de ezt messze túlragyogta az az anyai szeretet, ami mindig is jellemzett téged. Hogy csak egyetlenegy példát említsek, a temérdeknyi értünk tett, szavakkal, mondatokkal megköszönhetetlen fáradságod közül: Minden évben, minden hónapban, mindannyiónk születésnapjára sütöttél süteményt, sokszor a glutén- vagy tejérzékenyekre gondolva többfélét is. Emellett az sem kis teljesítmény, hogy mindvégig rá tudtál venni minket, hogy tartsuk tisztán, rendben az osztálytermünket, vigyük ki a szemetet, locsoljuk meg a virágokat. Jelentéktelen dolognak tűnik és sokszor kellemetlen nyűg volt (nekünk, fiúknak különösen:), ám mégis arra neveltél minket, hogy tartsuk rendben magunkat is, hisz így az élet minden területén jobban fogunk teljesíteni. 23 gyermek, majd fiatal, lassan pedig felnőtt életére vagy, voltál és leszel hatással. Életünknek egy döntő szakaszában, életünk kulcsfigurája voltál. Ennek hatása egész életünkre szól, és ezért egész életünkben hálásak leszünk. Remélem, a jövőben még sokunknak új értelmet fog nyerni tizenkettedikes színdarabunk címe, az „Öreg Hölgy Látogatása”. :)

Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.

Köszönjük, köszönjük, köszönjük.

Radnóti idézetét az alábbi sorokkal zárja, és ezek már egyértelműen, rólunk, ballagókról, érettségizőkről, osztálytársakról szól.

Már játszanék, lebegnék,
már ujra tűz a nap,
már fényben ég a távol.

A nap bizony tűz, és ez most az előttünk álló próbatételt jelenti, mely során számot kell adnunk 13 év tudásáról, intelligenciánk, értelmünk legjaváról. Bizony nagy megmérettetés ez, melyet nem is szeretnék ecsetelni tovább, hisz ettől kevésbé izgulni senki sem fog, és mostanra már jobban tanulni sem tudunk jobban. Épp ezért inkább azt szeretném kihangsúlyozni, hogy akárhogyan is sikerüljön bármelyikőnk érettségije, akármilyen eredmény is legyen ráírva a hétfőn elkezdett lapjainkra; ezektől teljesen függetlenül mindenki emlékezzen rá, hogy így korántsem válik egy pontszámmá, egy százalékká, egy sikertelen vagy sikeres egyetemi felvétellé. Nem vagyunk, nem lehetünk 82 pont, 90% vagy egy sikertelen jelentkezés. Az út a fontos, melyet bejárunk, s erről egy pillanatnyi felvétel így 19-20-21 évesen vajmi keveset árul el. És épp ezért tartozunk annyi hálával tanáraink, barátaink, rokonaink, szüleink iránt. Mert ők nem a pillanatfotóra koncentrálnak, az irodalomtanár nem 81%-os irodalom érettségit csinál belőlünk, Katrin által nem sikeres vagy sikertelen egyetemi felvételizőkké válunk, hanem életutunkon adtak nekünk egy jókora, egészséges lökést. Ezért hát koncentráljunk mindannyian életutainkra, köszönjük meg szüleinknek, nagyszüleinknek, rokonainknak az ebben nyújtott segítséget, és törekedjünk mindannyian arra, hogy ezen pillanata életünknek, a lehető legjobban sikerüljön. De ne feledjük, mint ahogyan Radnóti sem felejti el:

A világ egyre tágasabb.
Már játszanék, lebegnék,
már ujra tűz a nap,
már fényben ég a távol.

Price Márton