Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.
Kórházban és idősek otthonában járt a 10. osztály
2012. december 19.Türkössy Szilárd
Milyen az igaz ajándék?
A 10. osztály látogatása a kistarcsai kórház gyermekosztályán és a Fővárosi Önkormányzat gödöllői idősek otthonában
„Minden egy magszem.”
Novalis
Sok gondolat merül fel egy osztálykísérő tudatában, amikor ott áll közvetítőként a világ és az osztálya között. Karácsony táján pedig elgondolkodik, vajon hogyan ajándékozunk ma mi, emberek. Mit gondolhatnak erről a kamaszok? És egyáltalán: milyen lehet a jó ajándék akkor, amikor az ajándékozás lassacskán tárgyiasult, kiüresedett klisévé alacsonyodott? Mi az Ajándék?
Amikor gondolataim elindultak ezen az úton képekként merültek fel bennem azok a kicsiny magocskák, amelyek végül formát öltöttek a „valóságban”. Ahogyan osztályórán a fiatalokkal megosztottam ezeket, közös kaland, tapasztalatszerzés izgalma és reménye bontakozott ki mindannyiunkban: olyan kezdemény első csírái, melyek külső látszatukban „egyszerű, szürke köpenyt” viseltek, ám belső megélésben, átgondoltságban egy annál gazdagabb belső világ derengő tájképét jelentették.
Arra gondoltunk, vajon mi lehet az az ajándék, amit mi tárgyi formától mentesen, szívből adhatunk a világnak, és ami nem kevésbé jelent múlhatatlan ajándékot másoknak is. Így határoztuk el azt az első, bátor lépést, amit tavaly ádventkor tettünk meg Gödöllő főterén: szívből jövő énekszóval és hangszeres, élő zenével zengettük az arra járó embereknek, hogy „Krisztus megszületett”. Nem titkolt szándékunk volt ezzel az is, hogy a mai fásult, rohanó, szürke hétköznapokba, a megélhetésért folytatott harc mókuskerekébe és a megkövesedett szokások (helyesebben: „nem-szokás”) gravitációjába új színt, új életet, új ideát vigyünk. Jóllehet szerénytelenség lenne azt hinni, hogy egy új szokásrendszer alapjai első köveit tettük le, mégis reméljük titkon: rajtunk kívül legalább még egy emberben elindított valamilyen gondolatot ebben az irányban. Nekünk bizonyosan az életünkbe, lelkünkbe mélyen beleépült élményt jelentett, melyre szívesen emlékszünk majd vissza. De a kapott visszajelzések, a mosolygó arcok, a szívesen megálló emberek derűs jelenléte, sőt, hirtelen nekünk megvásárolt ajándéka is azt igazolták: jófelé keresgéltünk.
Ezt a folyamatot szerettük volna folytatni az idén is, csak némileg más formában, hiszen már nem vagyunk kilencedikesek. Így jutottunk el a kistarcsai kórház gyermekosztályára, hogy – szó szerint – színt vigyünk azon gyerekek napjaiba, akik ott voltak kénytelenek tölteni, sorsuk rájuk szabott rendelése szerint, a várakozás időszakának egy részét. Számukra is elhangzott tehát egy Waldorf iskolában „szokásos” ádventi történet, és ennek nyomán ecsetek lendültek a papírokon, majd színes vízfestmények megszülető árnyalatai hoztak el lelkünkben/lelkükben meg-meginduló érzés-áramokat, szemet és lelket gyönyörködtető szín-minőségeket. Rögtön másnap az emberi életút „másik végén” kötöttünk ki, mert szerettük volna az idősek felé is megnyilatkoztatni azokat a bensőséges érzés-gondolatokat, melyek nekünk osztályrészünk lehet az iskolai életben.
Hihetetlenül jó érzés volt látni, amikor egy-egy gyermek újabb papírt kért a felébredő lelkesedés nyomán, vagy idős, mosolygó arcokat pillanthattunk meg, rajtuk pedig régen megélt karácsonyok béke-hangulatainak fel-felgyulladó emlékeit. Nem is szólva a „ráadás kívánságműsorról” a közös éneklésben…
Az ember elgondolkodik: vajon milyen az igaz ajándék? Vajon ki ajándékoz meg kit? Vajon milyen magok ezek bennünk, másokban, a világban? Nem is tudom, mi ajándékoztunk-e valójában…
Időtlen hálával köszönöm a Sorsnak, az osztályomnak, hogy ezt megélhettem!
Valóban ÁLDOTT Ünnepet kívánok mindannyiunkak!
