Túra a jégkirálynő útján

Mostanában nem kényeztettetek el a nagy létszámmal. Mára ráadásul hideget is mondtak, így meglepődtem, hogy mégis húszan voltunk a találkozó helyén. A Tarjánka patakig aszfalt úton mentünk, ami nem volt túl izgalmas.

De amikor egy kanyar után elfogyott alólunk az út és a patakmederbe kényszerültünk annál izgibb lett. A kövek is csúsztak, a víz pedig hűs (jeges! a szerk.) volt.

Akinek túra botok voltak a kezeiben, még csak-csak haladt, de anélkül kínlódás volt. Mégsem adtuk föl, és a jutalmunk csodálatosan megfagyott vízesések és karcsú jégcsapok voltak. Kattogtak a fotógépek, hogy a látványt megoszthassuk másokkal is.

Találtunk a patak szélén egy rókák által szétrágott muflont. Jó biológia órát lehetett tartani az emlősök csontvázáról. A tovább haladást hamarosan föladtuk az egyre szűkülő szurdokban és nekivágtunk a meredek hegyoldalnak.

Mire fölértünk már senki sem fázott, sőt volt, aki félmeztelenre vetkőzve ért föl a csúcsra, ahol még hó fürdőt is vett. Ebédidő volt, megálltunk, illetve ültünk széles kidőlt fenyők törzsére. Előkerültek az elemózsiás zacskók és negyed óra csönd következett. Sokáig nem ülhettünk, mert ahhoz hideg volt, továbbálltunk és hamarosan szánkózásra alkalmas helyet találtunk. Ekkor már csodálatosan sütött a napocska. Vittünk magunkkal sittes zsákokat és azok csúsztak, mint a veszedelem. Csak akkor kellett abbahagyni, mikor a kisíkosított pálya túl gyors, a sebesség kontrolálhatatlan lett, a pálya vége pedig, – ami egyre távolabb volt – óriási sziklában végződött.

Nagy félkört megtéve egy nyergen keresztül átmentünk a szemben lévő hegy tetejére. Útközben vadászleshelyet láttunk és előtte kiszórva kukorica és cukorrépa. Ez utóbbit, amit a vaddisznó már megrágott (az biztos nem mérgező) meg is kóstoltuk. Finom volt. (mások szerint érdekes) Meredek lejtőn mentünk a völgy aljáig, ahol ismét patakparton vitt az utunk. Hamarosan a patakmederben vérnyomokat vettünk észre és egy letaposott nyomot a patak túloldalára. Átmentünk és egy nemrég lelőtt vaddisznó zsigereit találtuk ott.

Itt folytatódott a biosz óra. Megkerestem a szívet, kettévágtam, megnéztük benne a pitvart és a kamrákat. Aztán a lépet és a májat mutattam meg, sőt a májból egy darabkát levágtam és megettem annak bizonyítékául,hogy az esetleges vészhelyzetben nem mindig van lehetőségünk válogatni és azt kell
enni, ami van.

Hazafelé már lefelé vitt az ösvényünk egy újabb patak mellett. Az út folyamatosan kanyargott egyik partról a másikra, persze híd sehol. Érdekes mutatványokat adtunk elő az átkelésekkor.

Alaposan átázva, de nem fázva, jókedvűen értünk vissza a kocsikhoz.

Persze a maradék májat nem hagytam ott az erdőben. Most a gépelés közben, frissen sütve falatozok belőle. Így azért finomabb, mint nyersen!!!

.

Mayer Zsolt

(Bármelyik fotóra kattintva az egész galéria megtekinthető nagyobb méretben.)