Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.

Rudolf Steiner

Kovács Klaudia, osztálytanító

Klaudia_1

Férjemmel 2004-ben költöztünk Gödöllőre s nem sokkal később megszületett Nóra leányunk. Ez egészen megváltoztatta az életemet, máskor meg annyira magától értetődő mederbe terelte, hogy el sem tudom képzelni, ugyan hogyan máshogy is lehetne élni.

1981-ben születtem s egy pesti panellakásban nőttem fel. Voltam ovis, meg kisiskolás (valamiért pont ének tagozaton, ahol viszont egy énekversenyen rögtön meg is kértek, hogy én inkább ne énekeljek, inkább csak tátogjak), aztán egy neves hatosztályos gimibe jártam matematika tagozatra, ahonnan egyenes út vezetett az egyetemre. Kirándulások, utazások, kenuzások, nyári vadkempingezések és tábortüzek éjszakába nyúló beszélgetésekkel, sok-sok könyv, színház, meg művészfilmek töltötték ki a mindennapjaimat. Iskolán kívüli szervezetekben is tevékenykedtem és a suliban is minden évben kaptam egy emléklapot közösségépítő munkámért. Amilyen szolid volt a kamaszkorom, na ehhez képest elég viharosan alakultak első egyetemista éveim. Elköltöztem otthonról, öten laktunk együtt egy albérletben, ahol éjszakába nyúló világmegváltó eszmecseréket folytattunk s egy röpke pillanatra még az is megkérdőjeleződött bennem, hogy vajon tényleg az én választásom-e, hogy tanár legyek. A gyakorlótanításomat egy igazán kiváló ember mellet végezhettem, ami annyira fellelkesített, hogy végzősként sikeresen megpályáztam egy félállást, ami ki tudja, hogyan alakult volna tovább, ha közben meg nem érkezik leányunk.

Claudia_2

A hagyományokkal meg a nagyikkal dacolva leányunkat igény szerinti szoptattam, ha sírt, felvettem és dajkáltam, hordozókendőbe kötöttem, s velünk is aludt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy otthon lehettem még az ovis évek alatt is, mert így gyakran „szabadságot vettünk ki” és jutott idő bőven bolondozásra, felfedező sétákra, végtelennek tűnő együttlétekre a barátainkkal, pocsolyákban tocsogásra, kavics gyűjtésre, homokozásra-sarazásra, sütisütésre, lekvárfőzésre, mesélésre, kirándulásra és hosszabb utazásokra is. Aztán a nagycsoportba lépve lassan elkezdett foglalkoztatni a hogyan tovább kérdése. És én nem akartam hinni azoknak, akik szirén hangon duruzsolták a fülembe, hogy itt a vége, eddig szép és jó volt minden, de az iskola már komoly dolog, az bizony vérrel és verejtékkel jár, fegyelmet és rendet kell tanulni, a csacskaságoknak és meséknek pedig végleg búcsút kell inteni. S aztán egy szép tavaszi napon az iskolaválasztó szülői értekezletre betoppant Ákos bácsi, mint egy Waldorf iskola hős lovagja – illetve leendő elsős osztálytanítója – s onnantól már nem volt kérdés számomra, hogy mégiscsak van élet az óvoda után is.

Klaudia_3

Nemsokára elérkezett az a bizonyos első szeptember 1-je és mindketten, tehát leányom és én is, egyszerre léptük át az iskola kapuját. Csakhogy míg Nóri a Gödöllői Waldorfban lett elsős, addig én egy teljesen átlagos iskolában kezdtem tanítani. Ez elég kontrasztos volt. Már nem ugyanaz az ember voltam, aki zöldfülű végzősként még a biológia tudományának teljes tárházát akarta a kedves ifjakba minél széleskörűbben beleplántálni. Az első hónapokban még azt gondoltam, hogy talán módszertani hiányosságaimat kéne pótolnom (hiszen mégiscsak „tétlenül” töltöttem otthon 6 évet), de idővel bebizonyosodott, hogy a szemléletemmel lehet valami probléma, mivel kritikaként az hangzott el felém, hogy túl gyerekközpontú vagyok.

Közben a Waldorf iskolában már aktív szülőként részt vettem a kommunikációs csoport munkájában valamint egy rövid ideig a vezetőségben is kipróbáltam magam és mindeközben férjem támogatásával beiratkoztam a solymári Waldorf levelezőképzésre. Minden egyes megtett lépéssel úgy éreztem, hogy haladok valami felé, ami annyira nagyon vonz, mert ez a valami egyszerre olyan, mint én magam és egyben olyan természetes ez az egész, mint szabadon lélegezni ki és be. És ahogy megérlelődött bennem a vágy, hogy én is Waldorf tanár lehessek, nem sokkal később rám talált álmaim állása. Aztán sorra jöttek a kis elsősök s emlékszem, úgy éreztem magam, hogy a föld fölött járok legalább 10 centivel.

Sokszor kérdezik, hogy vajon nem túl fárasztó-e egy Waldorf iskolában tanítani? Természetesen egyáltalán nem jelent problémát az esti elalvás. A rám törő jóleső fáradság viszont egészen más érzés, mintha kiégetten és a másnaptól már előre rettegve hevernék az ágyon. Rengeteg külső és belső élményben van részem az iskolában, a gyerekek pedig ott a szemem láttára nőnek, ügyesednek, okosodnak és persze izegnek-mozognak, örülnek és néha dacosak is, álmodoznak meg játszanak, s nagyon-nagyon kíváncsiak, igazából gyerekek.