Az a feladatunk, hogy a gyermek környezetében olyan hatást fejtsünk ki, hogy egészen a gondolatokba és érzületekbe menően a jót, az igazat, a szépet és a bölcset utánozó lénnyé lehessen.

Rudolf Steiner

Alvási szokások, problémák

„A távolságot, mint üveggolyót megkapod,
Óriás leszel, csak húnyd le kis szemed…”

Az alvás létünk egyik legszemélyesebb, legintimebb állapota, mely az öntudatra ébredő emberiséget mindig is foglalkoztatta. Az alvás ugyanis egyszerre hétköznapi és misztikus, melynek során egyaránt megváltozik a külvilághoz és önmagunkhoz való viszonyunk. Életünk jelentős részét, egyharmadát alvással töltjük. Ezért nem csoda, hogy a tudományos kutatásoknak örökös témája lehet az alvás és az álom rejtélye. A legújabb kutatások szerint az alvás aktív, magas fokon szervezett idegrendszeri tevékenység, mely szoros kapcsolatban van az alvást megelőző ébrenléttel. (Acsády László: Mindentudás Egyeteme/2011.04.11.)

Tudatnélküliségünknek ez a néhány órája az alapja általános jólétünknek, vagyis, hogy hogy érezzük magunkat a bőrünkben. Ez azt is jelenti tehát, hogy életérzékünk alakulásában óriási a szerepe. Éppen ezért megdöbbentő az a tudományos kimutatás, hogy a mai emberek átlagosan két órával kevesebbet alszanak, mint az előző generáció. Különösen érvényes ez a kisgyermekekre, akik idejekorán elhagyják a napközbeni, a délutáni alvást, és szinte nem alakul ki az éjszakák zavartalan átalvásának ritmusa.

A tudósok arra is rámutattak, hogy az alvás órái alatt ritmikusan változnak az éberebb és a mélyalvás fázisai. Ha ezt a ritmust nem zavarja meg semmi, akkor frissen, kipihenten ébredünk. De, ha bármelyik szakasz javára, vagy rovására eltolódást történik, akkor a felbomlott ritmus miatt fáradtak, rosszkedvűek leszünk. Ha pedig ez az állapot tartósan fennáll, akkor nem csak arról lesz szó, hogy „bal lábbal keltünk fel” és kibírhatatlanok, dekoncentráltak leszünk, de súlyos fiziológiai és neurológiai problémák is felléphetnek.

Az emberiség azonban nem volt mindig ilyen éber! A fejlődés évezredei folyamán csak lassan, fokozatosan realizálódnak az éber racionális tudat állapotai. Erről tanúskodnak a mítoszok, mesék és bibliai történetek is, melyek a világ képszerű, imaginatív megéléséről beszélnek. Ezt az időszakot nevezhetjük az emberiség „gyerekkorának” is, ezért hatnak ma is elemi erővel a gyermek lelki-szellemi fejlődésére.

Minden régi kultúrnépnek megvoltak a saját meséi és mesemondói, ám számos hasonló motívumot fedezhetünk fel szerte a világban. Miért? Mert az ember benne élt egyfajta képi világban, melyek olyan ősképeket tükröztek vissza, amiben a fejlődés archetipikus formái nyilatkoznak meg. A mítosz megelőzte a filozófiát, a kép a gondolkodást. A mai kisgyermekek is ebben az ősképi világban érzik otthon magukat.

A hajdani mesemondók papok, bárdok, trubadúrok voltak. Előadásmódjukban még a nyelv zeneisége, dallamossága volt a fő közvetítő erő. Ez szintén megjelenik egy bizonyos életszakaszban korunk kisgyermekeinél is, amikor „a szó egyes hangjai gyakorolnak hatást a gyermekre még, amely fölötte áll és több is, mint a jelentéstartalma. Amikor aztán álomba merülnek, minden, a nap folyamán megélt élmény ott visszhangzik a lelkükben, és alakítólag hat az »alvás világára«, melyben őrangyalukkal együtt élnek.” (Jakob Streit)

A mese képeinek  tehát nagyon fontos szerepük volt az emberiség fejlődésében. A természetben benne élő ember tudata tompa, alszik. A mese képei ébresztgetik szelíden, fokról fokra ezt az alvó tudatot. Így ébred a lélek! A lélek gyümölcse a fantázia, melyből az ember teremtő ereje táplálkozik. Azok a gyerekek, akik sok mesét kapnak, felnőttként is teremtő fantáziával fognak rendelkezni. Ami a gyerekben végbemegy, az a világból ható formaerőknek és az onnan jövő zenének egyfajta harmónikus kiegyenlítődése.

A fekvő csecsemő a fejében még alszik, és csak fokozatosan „ébred fel”, ahogyan eljut a felegyenesedett járással a téri érzékelésnek a földi érzékszervek által történő felfedezéséhez. Amíg azonban a gyermek állapota a vízszintes helyzetéhez kötött, addig a fej a végtelen nyugalom, a mozdulatlan csillagos ég kozmikus képe. Ezzel szemben a végtagok (főként a lábak) túlzottan is elevenek, éberek. Felnőttkorban ez megfordul: a láb veszi át a fej nyugalmát, hogy belső mozgékonyságát átadhassa az érzékszerveknek, a képzelőerőnek.

„Így tehát nyugalom áramlik a végtagokba, mozgás a fejbe, és mindkét áramlás az emberi szívben találkozik. Ide áramlik felülről az alakító erő, alulról pedig a zene. Ez a természet törvénye: a fenti erőket lefelé, alentieket felfelé vinni, hogy fent és lent egyenlőképpen nyilvánulhasson meg az istenséggel áthatott természet akarata.” (W. J. Stein)

A gondolkodó ember kialakulása elválaszthatatlan a halál és újjászületés jelenségeinek felismerése nélkül. A vágy, vagy félelem, ami a földi létezés és az ettől független, örökkévalóságot sugalló másvilág között fennáll, a nappali és az éjszakai álomvilág párhuzamában ismerhető fel.

Az apokrif fohászokban az időtlenséget az álom-állapot fejezi ki, mely intuitív felismeréseivel a tudatosság fátyla mögött másfajta erők létezését mutatja. Ezek olyan szellemi természetű erők, melyek a Föld életével kapcsolatosak. Goethe azt is felismerte, hogy az alvás során meghatározott szakaszok vannak jelen, és, hogy az alvás során meghatározott szakaszok vannak jelen, és, hogy az utolsó szakasznak különleges minősége, jelentősége van. Szép és mélyértelmű példája ennek az Olaf Åstensonról szóló „Álomlegenda“. (angolul, bővebben: itt)

De a szabadvallás órán mondott fohászunk is ebbe a világba segíti a gyermekeket:

Ég honában áll egy ház,
Arany út vezet hozzá.
Oszlopai márványkőből,
Díszeiket drágakőből
Urunk helyezte oda.
Az mehet a házba be,
Kinek tiszta a lelke.

A kisgyermek – aki még nemrég hagyta el ezt a szellemi világot – tudja, hogy az éjszakai alváskor „visszalátogat” ebbe a házba, ahová talán már oda is költözött valamelyik nagyszülő, vagy költözni készül onnan egy születendő testvérke. A régi ember ezért az alvást egyfajta „kishalálnak” tekintette, és úgy tért nyugovóra, hogy lehetőleg ne maradjanak elrendezetlen dolgai, megoldatlan konfliktusai. Ezt jól  példázza Juhász Gyula Alvás előtt című verse:

Esténkint – régi keresztény szokás volt – 
Számot vetek a lelkiismerettel: 
Mit tettél ember, mit vétettél ember? 
És mit nem tettél ember, most felelj? 

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. 
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman 
És álmosan, mert minden áldott reggel 
A régi vágy von: kelni napkelettel. 

Azután mentél, mert az élet: menni, 
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni. 

És mit vétettél ember? Ember voltál 
S embernek lenni: siralmas való már 
És dicsőséges. Mint a csillag csillag 
S a rög csak rög, az ember is csak ember. 
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, 
Amíg az élet mégis tűrhető, 
Míg ébredésre kedv van és erő. 
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, 
De új igét még mondhat és ha lankadt 
Szegény karod az ölelésre, lelked 
Ölelni tud jövőt, világot, embert.

A felnőttek képesek nappali élményeiket átvinni az alvásba, és ott ezeken az angyali Hierarchiák segítségével dolgozni, akik magasabb lénytagjaink gondozásában működnek. A gyereknek először bele kell nőni abba a minőségbe, hogy egy nagy, mindent átölelő légzésritmusban éljen. Tehát, hogy ne csak levegőt vegyenek, de megtanuljanak ébren lenni és aludni is, amely egy légzési ritmus a lelki-szellemi és a földi-testi között.

Ebben óriási a felelőssége a szülőknek és a tanároknak egyaránt! Mit és hogyan visz az éjszakába, illetve a „ráalvás” időszakába a gyermek? Erre épít(ene) tudatosan az epochális oktatás is. De manapság, amikor túl hamar túlságosan éberek gyermekeink, hogyan juthatnának az elemi lények és az angyalok segítségéhez?! Jelenlegi tudatformánk általában csak szervezetünk állapotával, vágyainkkal, aggodalmainkkal kapcsolatos álmokat enged be a tudatunkba.

Régente prófétikus álmok nem csak személyes sorsokat befolyásoltak, hanem a történelmi eseményekre is hatást gyakoroltak. A kereszténység előtti időkben a papok közvetlen találkozást éltek át a szellemi lényekkel, akik az emberiség irányításához szükséges utasításokat közölték. Hogy ez mára a tudatosodás folyamán elveszett, az természetes és szükségszerű.

De tudnunk kell azt is, hogy az alvásban vannak olyan tudatállapotok, melyek objektíve igazak, és olyan folyamatokkal kapcsolatosak, amikben mindenki részesül. Gondoljuk csak arra a gyakori élményre, hogy egy problémára ébredéskor ott találjuk a megoldást. Ez él mondásainkban is, mikor így szólunk: „Alszom még rá egyet!”, vagy „Majd még megálmodom…”. Ehhez azonban elegendő időt kellene alvással töltenünk, hogy az alvás minden fázisán átmehessünk. Ez segítheti csak az inkarnálódó lélek és a szellem kapcsolatát a hierarchikus lényekkel, hogy védelmet nyerjünk mindazzal szemben, ami az emberiséget szellemi gyökereitől igyekszik elválasztani.

Forgács Erzsébet